Navigációs Menü [+/-]

Él-e az egyház?

Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta ezt az egyházmegye püspöke is, és odahelyezte az egyik legbuzgóbb papját, hogy felrázza a népet lelki tespedtségéből.

 

De sem az új pap személye, sem a buzgósága nem érdekelt senkit. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános elhatározta, hogy sorra végiglátogatja egyházközsége lakóit. Házról-házra, ajtóról-ajtóra kopogtatott, de mindenütt legfeljebb kimért udvariasságot kapott, kivéve, ahol méltatlankodtak is a zaklatásért. Az egyik helyen aztán a volt egyházközségi elnök is mondta kereken a nép véleményét, „az egyház itt már úgyis halott, senkinek nincs már szüksége se templomra, sem papra.

 

A szerencsétlen plébánost nagyon megérintették a kegyetlen szavak és a fejében egyre csak visszhangzottak. Éjszakákon át gondolkodott és imádkozott, mígnem kapott egy sugallatot, és nyomán találta meg a megoldást!

 

A következő héten a városka helyi lapjában fekete keretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános – egyetértésben a hajdani egyházközség tagjaival – szomorú szívvel közli, hogy a helybéli Szent Ferenc Egyházközség szenvedés után elhunyt. A gyászszertartást vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség terültén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán.

 

Az újságot mindenki megdöbbenéssel olvasta. Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdőn tekintettek egymásra az emberek: „Mi lesz most? Mi történik itt?” Ami aztán valóban történt, arról a helyi lap egyik fiatal tudósítója számolt be.

 

 „Amint beléptem a zsúfolásig megtelt templomba, mindjárt feltűnt a virágokkal díszített oltár előtti ravatal. Egyszerű tölgyfából készült koporsó volt rajta, amelyet aranyozott kereszt díszített. Amikor a plébános 11-kor felment a szószékre, feszült csendben figyelték az atya néhány perces csendes imádságát. Ezután a népre nézett és így szólt:

Az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akik most egybegyűltek, valamennyien közölték velem és a magatartásukkal igazolták is, hogy egyházközségünk halott, és már reményt sem az újjáéledésére. Szeretném azonban, ha véleményüket megerősítve megadnák a halottnak az utolsó végtisztességet és elbúcsúznának tőle! Kérem, hogy valamennyien sorban menjenek el a koporsó mellett, és vessenek egy búcsú pillantást a benne nyugvó halottra. Ezt követően hagyják el a templomot a keleti kapun, én majd egymagam fogom elvégezni a gyászszertartást. Ha azonban akadna valaki Önök közül, aki kifelé menet elgondolkodik a látottak tragédiáján és megváltoztatja véleményét az egyházközség feltámadásának lehetőségéről, akkor kérem, hogy jöjjön vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlévőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani. Ennyi volt a plébános beszéde.

 

Ezután a pap a koporsóhoz lépett, gyászos komolysággal levette a fedelét és félreállt, a menet pedig lassan megindult. A sorban az utolsó én voltam – írta a tudósító. Így maradt elég idõm, hogy magam is elgondolkodjak a látvány lehetőségein. Vajon ki és mi az Egyház, és kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek valamikor? És vajon ki van a koporsóban? Bizonyára a megfeszített Krisztus vagy szobra, esetleg egy feszületet helyezett el a plébános, hogy szembesítsen vele benne nyugvó halottra. Közben láttam, hogy mindenki hasonlóképp zavartan lépked előre. Mintha mindenki félne beletekinteni a koporsóba. Bármi is legyen a látvány, úgy látszik hatott, mert megnyílt az északi kapu, és egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott állhattam a koporsó előtt, de alig mertem kinyitni szemem, hogy belenézzek. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész egyházat, nem Krisztust, nem a halott egyházközséget, hanem csak egyet láttam a halottak közül: tükörben magamat!”

 

 

Jó pár hete egy cikkre lettem figyelmes a világhálón. Címe: Az utolsó szász – Eginald Schlattner üres templomban prédikál. A szászok Erdélyből történt kivándorlásának következményeit taglalja a cikkíró és bemutat egy evangélikus lelkészt, aki a címben említett szolgálatot teszi még mindig. A cikk kapcsán néha nekem is eszembe jutnak olyan helyzetek, amikor szórvány magyar közösségünknek szervezett vallási és kulturális programjaink iránt mutatott érdektelenséget tapasztalok. Pedig (legalább) elméletben az mindenkinek világos lehet, hogy a magyar lelkipásztori szolgálat a Rajna mentén és a Ruhr-vidéken nem magától értetődő szükségszerűség. Sok német egyházmegyében – bár ott is élnek szép számban magyarok – nem működtetnek anyanyelvi pasztorációt. Ezért úgy gondolom, hogy a jövőben van még mit bizonyítsunk ezen a téren… Szeretettel hívom tehát Önöket, hogy éljünk a lehetőségünkkel és élő közösséget alkossunk, amelyben Istennek és embernek kedve telik!

Ideenglanz | Weboldalak

Gyors! Kedvező árak! Egyéni oldalak! Probálja ki!
www.ideenglanz.de

Szathmáry Gergő - Fotók és Filmek

Esküvő, Portré, Család, Termékek - Profi, jó áron!
www.szathmary.de

Az ön reklámja is itt?

Bármikor itt nálunk! Jelentkezzen!
most jelentkezni...

Ideenglanz | Weboldalak Szathmáry Gergő - Fotók és Filmek Az ön reklámja is itt?