Útravaló

2019 / Július 01

A napkeleti bölcsek nyomában

Még javában „tombol” a nyár odakint, Vízkereszt ünnepe még nagyon messze van, én mégis érdeklődésünk irányát a kölni dóm legértékesebb ereklyéje felé terelem. Annál is inkább, mert a késő középkor óta Köln lett a világ ötödik leghíresebb zarándokhelye, s mi, a Rajna mentén és Ruhr-vidékén élő magyarok igencsak közel vagyunk a három mágushoz. Ezért érdemes többet megtudni róluk, vagy információinkat felfrissíteni.

Ha valaki a napkeleti bölcsek történe-tével kezd foglalkozni, hamar megállapíthatja, hogy történetileg sok információ bizonytalan, sőt egyik-másik adat legendás róluk. A négy evangélista közül csak Máté említi a napkeleti bölcseket, akik mint csillagjósok, asztrológusok siettek Jeruzsálembe, hogy a zsidók újszülött királyának hódoljanak. (Mt 2,1) Máténál nincs meghatározva a számuk. A hármas számot a három ajándékból következtette ki később a hagyomány: aranyat, tömjént és mirhát hoztak, bizonyságot téve Krisztus királysága (arany), istensége (tömjén) és szenvedése (mirha) mellett. Később ők a három ismert világrész megtestesítői, akik a három életkort (az ifjúságot, az érett férfikort és az öregkort) és a három emberfajtát (fekete, sárga, fehér) is szimbolizálják. A Szaturnuszt, a zsidók csillagát és a Jupitert, a királyok csillagát már a Kr. e. 8. évben együtt látták a nyugati égbolton – közeledtek egymáshoz. Az együttállásról egy 2000 éves babilóniai ékírásos tábla tudósít, amely az Eufrátesz melletti Szippar csillagvizsgálóból való. Ez az ősi csillagnaptár megjövendöli, hogy a Halak csillagképében a Jupiter és a Szaturnusz bolygók együtt fognak állni.

Kb. a 6. századtól kezdték a keleti tudós mágusokat királyoknak nevezni, akik egyes feltételezések szerint az Eufrátesz mellől, Új-Babilóniából, Mezopotámiából, Perzsiából, vagy valahonnan Arábiából indultak el. A Gáspár, Menyhért és Boldizsár neveket pedig még később kapták, és azáltal neveztettek háromkirályoknak, hogy Izajás megjövendöli a Messiás (Emmánuel) eljövetelét: „népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez” (Iz 60,3), vagy miként a Zsoltárok köny-vében is olvasható: „Tarsis és a szigetek királyai ajándékokat hoznak” (Zsolt 72,10).

Antiochiai Szent Ignác értelmezésében a csillag megjelenése a mágia és a mágusok feletti győzelmet jelenti: „Krisztus ereje, igazsága hódolatra készteti még a varázslókat, csillagjósokat is.” Legendák szövődnek a háromkirályok későbbi életéről: vannak, akik tudni vélik, hogy Tamás apostol megkereszteli őket, majd egy keleti országban vértanúságot szenvednek.

De hogyan jutottak el földi maradványaik a kölni dómba? A hagyomány szerint Szent Ilona, Nagy Konstantin édesanyja 326 körül bukkant az ereklyékre Palesztinában és Konstantinápolyba szállíttatta. Onnan a milánói Eustorgius püspök a 4. század folyamán püspöki székvárosába vitette és a később róla elnevezett templomban helyezte el. De ott sem volt maradásuk, mert Barbarossa Frigyes német-római császár 1162-ben egy itáliai hadjárata után a kölni Rainald von Dassel érseknek és császári kancellár-nak ajándékozta azokat. Így jutottak hadizsákmányként 1164-ben Kölnbe.

A kölni érsekség hajdani vezetői még arra is rászánták magukat, hogy a korabeli román stílusú székesegyházat lebontsák és egy még nagyobbat és szebbet építsenek a napkeleti bölcsek tiszteletére, de már gótikus stílusban. E dómot 1248-ban kezdték el építeni és 1880-ban készült el. Azóta a főhajó keleti végén a világ legnagyobb középkori ereklyetartójában, egy drágakövekkel, ezüst- és aranylemezekkel díszített ereklyetartóban őrzik a háromkirályok földi maradványait. Tiszteletük az egész világon elterjedt. Köln városát pedig nagy hírnévre emelte, olyannyira, hogy a 13. század óta a város címerén is látható a három korona.

Marad még egy kérdés, melyet manapság sokszor feltesznek: valóban a napkeleti bölcsek ereklyéit őrzik a kölni dómban? Hogyan lehet biztosra venni eredetiségüket? Nos, erre a kérdésre nem lehet egyértelműen igennel válaszolni. De itt utalnék a 20. század közepén tevékenykedő nagyprépost, Hermann Joseph Hecker által megfogalmazottakra: „Az ereklyék eredetisége sosem hitigazság. Aki azon a véleményen van, hogy a kölni dómban őrzött ereklyék nem valódi ereklyék, nem vétkezik a katolikus tanítás ellen. De nem tagadhatja meg azoktól a hódolatot, akiket megszentelt az évszázados tisztelet, s akik legalábbis a pogányságból lettek meghívva elsőkként a Megváltó felismerésére és elismerésére.”

2018 / December 15

Mérleg

Mikor jó pár éve Ruhr-vidéki idős pap-barátom eldöntötte, hogy feladja lakását és idősek otthonába költözik, háztartása felszámolásakor egy régi szép levélmérleget örököltem tőle. Sokan megmosolyogtak kezemben az ómódi szerkentyű láttán, főleg amikor megtudták, hogy már van modern, digitális mérlegem is. Minek háztartásomba az újabb kacat?

Racionális választ aligha találtam a kérdésre, de azóta is emlékeztet az íróasztalomon álló eszköz tetteim, szavaim súlyára, vagy súlytalanságára, hiszen a mérleg a keresztény teológia szimbólum-világában is megtalálható. Számtalan középkori templomban láthatunk olyan ábrázolásokat, ahol Szt. Mihály arkangyal kezében mérleget tartva méri az elhunyt lelkek „súlyát”. Nagyon sok román kori templom bejáratán fedezhetünk fel ilyen „lelki mérleget”, emlékeztetve az oda betérőket, hogy egyszer az ő tetteik és szavaik súlyát is végérvényesen „megmérik”. A középkorban állandó emlékeztetőnek, sőt figyelmeztetésnek szánták az építők a lelki mérleget, ma viszont már csak művészettörténeti értékét szemlélik a beavatottak. A lelkek megmérettetésének képe láthatatlan, de fontos gondolatot illusztrál: tetteink nem múlnak el nyomtalanul, azoknak súlyuk van s az igazságosság mércéjével lesznek majd értékelve.

Egyébként a régi egyiptomi kultúrában is ismerős a hieroglifákon ez a kép. Már a fáraók idejéből is vannak olyan ábrázolások, ahol az emberi élet végén tetteink súlyát mérik. A Bibliában is szerepel a mérleg képe, de egyáltalán nem olyan jámbor módon, ahogy remélnénk. A Leviták könyve csak egyszerűen megemlíti a mérleget egy adag parancs felsorolása során. Nem mint vallási szimbólumot, hanem csak mint használati eszközt. A parancs így hangzik: „Legyen hiteles a mérleged, hiteles a súlyod, hiteles a mértéked, hiteles a vékád! Én vagyok az Úr a te Istened.” /Lev 19,36/

Mondhatnánk: Na igen, itt csak az igazságosságról van szó, nem kifejezetten az ítéletről. A szerző is egyszerűen a mérleg mindennapi használatát említi a kereskedésnél. A Biblia anélkül, hogy túl sok szót vesztegetne ezen a helyen, jó emberismerettel arra figyelmezteti a kereskedőt, hogy ne hamisítsa meg a súlyokat. Ne üzérkedjen, ne manipulálja a súlyokat és ne csapja be a gyanútlan vásárlót.

Első hallásra banálisnak tűnik az ószövetségi parancs: legyen hiteles a mérleged, a súlyod, a mértéked, de Isten igazságosságának fényében a hétköznapok apró cselekedetei igazi hangsúlyt kapnak.

A Biblia Istenénél az a különös, hogy nála a szavak és a cselekedetek egymással harmóniában  állnak. Éppen ez az, amihez mérnünk kell magunkat. Az igazságosság tehát nem azt jelenti, hogy szemem sarkából minden tettemnél félve lesem az utolsó ítélet megmérettetését, hanem, hogy felszabadultan, hitelesen cselekszem mindenben. Vigyázom arra, hogy a mércém igaz legyen. Azt a mércét, amit magamra alkalmazok, azt kell alkalmaznom másra is.

Érdekes, de nem véletlen, hogy a Leviták könyve ezt a parancsot a felebaráti szeretet parancsa mellett említi. Így szemlélve az egészet a felebaráti szeretet még konkrétabb hangsúlyt kap. A bibliai felebaráti szeretet értelmezése pedig: igazságosnak lenni, nem tenni különbséget aközött, amit magamnak megszabok, s amit másokra alkalmazok. Hiszen ha önmagamba nézek, milyen gyakran meg kell állapítanom, hogy másokat szigorúbban ítélek meg, mint magamat… Quod licet Iovi, non licet bovi – Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek! – hangoztatták a középkortól a fejedelmek és nagy urak a társadalmi különbségekre.

Ezzel szemben Konfucius már Krisztus előtt is a viselkedés gyakorlati zsinórmértékéül ajánlotta: „Amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek, azt te se tedd mással!” A buddhista Hit himnusz is vallotta ezt az aranyszabályt, sőt a görögök és a rómaiak is hasonlóan gondolkoztak. A zsidók is ezt fogadták el az emberi együttélést meghatározó alapszabályaként. Felfogásukat a következő történet is jól kifejezi.

Elment egyszer egy pogány ember Shammaj rabbihoz, aki szigorú és mértékletes volt, és ezt mondta neki: „Kész vagyok arra, hogy zsidóvá legyek, egy feltétellel: ha megtanítod nekem az egész törvényt, amíg fél lábon bírok állni.” Shammaj egy bottal elzavarta, de ő továbbment Hillél rabbihoz, aki azonnal zsidóvá fogadta és ezt mondta neki: „Ami gyűlöletes saját magad számára, ne tedd azt másnak se! Ez az egész törvény, a többi csak magyarázat. Menj és tanuld!”

Jézus mindezt az evangéliumban pozitívan fogalmazza meg: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” /Mt 7,12/

Mennyivel másabb Jézus felhívása. Ő a szabad akaratból való jó cselekvésre hív. Pozitív életszemléletet ad. Hiszen csak arra kell figyelnünk, hogy mi az a jó, amit mi szeretnénk, és ugyanazt a jót kell adnunk másoknak is. Ez pedig nem más, mint a Szeretetre hangolt élet. 

Ezt megélni a hétköznapokban nem is olyan egyszerű. Az igazságos mérlegek és igazságos súlyok a nemzetközi gazdasági rendszerekben sem igazán működnek. Akinek hatalma és pénze van, az akar és tud befolyásolni sok mindent a gazdaságban, a politikában sőt máshol is. Gyanútlan tömegek isszák a levét...

De mindez nem ment fel engem attól a felelősségtől, hogy a magam helyén végzett feladataim, tetteim és kimondott szavaim súlya vagy súlytalansága egyszer Istennél nyer végső értelmezést.

2018 / Július 01

Kincskeresés

A kincs megszállottá teheti az embert. Az irodalom és a mozi tele van olyan emberi történetekkel, amelyek valami felbecsülhetetlen nagy értékek megszerzéséről szólnak. Az ember tudomást szerez egy fontos kincsről, s onnantól kezdve már minden akörül forog, azt az egyet szeretné megkaparintani minden áron. A világ többi dolga mintha elhalványulna mögötte. Önkéntelenül is eszünkbe jut Móra Ferenc Kincskereső kisködmön ifjúsági regénye, melyben Aladdin és a csodalámpa szelleme a főszereplő falusi fiú, Gergő minden figyelmét leköti. 

Talán a leghírhedtebb megszállottja egy kincsnek az irodalomban Gollam, A Gyűrűk Ura című mű hátborzongató hangú, kettős személyiségű, szolgalelkű szereplője. Egy véletlen útján talált egy gyűrűt, amiről az egész regény szól, s onnantól kezdve nem hagyja őt nyugodni. Gyilkossá lesz, csakhogy megszerezhesse azt, elveszíti józan ítélőképességét és megzavarodik. Fokozatosan undorító szörnyeteggé válik, amely magányosan él a sötétben és nyers hallal táplálkozik. Senkije sincs, akivel társaloghatna, s így csak az „ő kincsével” beszél, monologizál, melynek elvesztése a legnagyobb katasztrófa lenne.

Szerencsére nem minden kincs olyan mint a „gyűrű hatalma”, amely Gollamot birtokolja és szolgájává teszi, a sötétségbe taszítva őt. Jézus példabeszédeiben, amelyek a mennyek országáról szólnak, egészen másfajta kincsek lesznek fontosak. Máté evangélista szerint Jézus a következőket mondja tanítványainak: „Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt.” /Mt 13,44-46/

Természetesen joggal kérdezhetnénk: miben különböznek ezek az emberek Gollam megszállottságától? Végülis ők is mindent feltesznek egy lapra azért az egy kincsért, azért az egy gyöngyért. Számukra is minden akörül forog. De szerintem a példabeszéd összefüggésében a döntő kifejezés a mennyek országa. Jézus meg van győződve arról, hogy a mennyek országának tapasztalata mindent beragyog, sőt mindenre új fényt vet. Aki a mennyek országát megsejti, az megtapasztalja a jó Isten feltétel nélküli szeretetét teremtményei iránt, az üdvösséget, áldást érez magában és környezetén. A mennyek országa minden kincsek kincse, minden gyöngyök gyöngye. Ezért azt gondolom, hogy Gollam sötét megszállottságának ellentéte ma is létezik: az a szenvedélyes meggyőződés, hogy feltétel nélkül szeretnek és én is szerethetek.

Az egyháztörténelem folyamán sok olyan ember élt, aki boldog volt, mert a mennyek országáért mindent feladott. Például ott van Assisi szent Ferenc, aki kereskedő családja gazdagságát maga mögött hagyta, hogy egy életen keresztül  szegénységben és boldogan éljen. De híres szentnek sem kell lennünk ahhoz, hogy megértsük, mire tanítanak Jézus példabeszédei. Biztos vagyok benne, hogy sok embernek van ma is olyan tapasztalata, amikor életében hirtelen valami átértékelődik és a levont tanulság minden mást a háttérbe szorít. Az egészen különös kincs, a nagyszerű gyöngy most már nem anyagi vonatkozású, hanem lelki-szellemi, sőt egészen személyes.

Eszembe jut egy fiatal pár esete, aki korábbi lelkipásztori állomásomon jegyesoktatásra jelentkezett. Amikor harmadik találkozásunkkor rákérdeztem, hogy az esküvői misén milyen szentírási részt szeretnének hallani, meglepetésemre, de egész határozottan a fent említett jézusi példabeszédet kérték. Meg is indokolták rögtön ennek okát: amikor megismerkedtek, hirtelen valami/VALAKI olyanra bukkantak, AKI fontosabb volt minden másnál. A vallásos lánynak sikerült elvezetni párját Jézushoz. Felfedezték feladatukat itt a földön, hogy közösen építsék Isten országát tehetségükkel, és rátaláltak egymásban Isten ajándékára, arra a kincsre, amely személyes, szellemi és örök.

A késői középkor híres teológusának, Aquinói szent Tamásnak egy imájával zártuk akkor a nászmisét, amely mindannyiunk napi imája is lehet(ne):

„Uram, adj éleslátást a dolgok észlelésére, erőt azok megragadására és megtartására; képességet és rátermettséget arra, hogy ezekhez még mindig hozzá tudjak tanulni! Adj tévedhetetlen ítéleteket a számba! A helyes beszéd kegyelméért is esdeklek! Döntsd el nálam mindig a kezdetet, határozd meg előrehaladásom irányát, és biztosítsd a vég sikeres és eredményes kimenetelét!”

2017 / December 15

Teremtél-e az Örökkévalónak?

Érdekes élménybeszámolót olvastam a napokban az újságban. Egy modern művészet iránt érdeklődő, nem különösen vallásos egyetemista, egy belgiumi kis faluban, Borgloonban tett látogatásáról számolt be.

Ebben a faluban nem mindennapi alkotás látható, amely első ránézésre talán olyan, mint bármelyik más, vidéki templom. De ha jobban megnézzük, rájövünk, hogy sokkal több annál, hiszen bárhonnan szemléljük, mindenhonnan áthatol a fény az épületen.

A „Sorok között olvasva” (Reading between the Lines) nevet kapott templom a flamand Gijs Van Vaerenbergh duó építészeinek különleges tervezésével valósult meg. Az átlátszó épület 10 méter magas, és 100 halmozott rétegelt acéllemezből áll. Súlya 30 tonna. A külön-leges kivitelezésnek köszönhetően a műalkotás minden nézőpontból más arcát mutatja és belépve a „szentélybe” a külvilági sokféle változatát sejteti. Olykor tömör épületnek, olykor meg a térben feloldódó szerkezetnek tűnik, amelyben a fény és sötét összjátéka érzékelhető. A tájban elhelyezett „templom” felépítéséhez egy – egymástól azonos távolságra lévő acéllemezek vízszintes sorolásával kialakított – különleges szerkezetet találtak ki az alkotók, amely lehetővé teszi, hogy a „templom” tere egyszerre látható legyen és a körülötte lévő tájat se takarja el.

Az alábbi kép, de főleg a személyes látogatás talán mélyebb gondolkodásra késztet bennünket. A látvány kapcsán el-gondolkodhatunk például vallási örökségeink, templomaink kiüresedésén.

Morfondírozhatunk, lamentálhatunk azon tény felett, amit itt német nyelvterületen hetente „élesben” tapasztalunk. Olvassuk, halljuk a médiából, hogy a történelmi egyházak templomok százait zárják be, adják fel. Mindezt pedig azért, mert túl sok van belőlük és az egyre csökkenő közösségek nem tudják már mind fenntartani.

Templomaink elnéptelenedésé talán nemcsak nyugati jelenség, hanem az öreg Európa egyik súlyos gondja is. Igenis, van összefüggés a kiüresedő templomok és korunk értékvesztő világa között. Reményik Sándor, kolozsvári költő már a XX. század elején így kérlelte Erdély népét: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!”

 Bár tudom, hogy a jó Isten tud görbe utakon egyenesen írni, és nem lehetünk borúlátók, de szórvány magyar közösségeink számára – ha meg akarunk maradni – Tempfli Imre atya alábbi esete tanulságos lehet. Sőt el kell, hogy gondolkodtasson minket is:

 „Noha siettem, mégis meghallottam, hogy magyarul beszélnek. Azon a nyelven, amelynek olyan elütő, olyan érdekesen csengő és olyan összetéveszthetetlenül más a zöngéje.

Széles mosollyal rájuk köszöntem. Kissé meglepődtek, de amikor pár szóban elmondtam nekik, mennyire örvendek, hogy találkozom velük, s ha akarják, van itt, Stuttgartban egy jó kis közösség, oda bármikor eljöhetnek, egyikük, a magasabb és fiatalabb, ezekkel a szavakkal hárította el a meghívásomat: „Nem azért jöttünk ki, hogy itt is magyarokkal keressük a kapcsolatot. Nem akarjuk, hogy tudják, honnan jöttünk!”

Mikor látta, hogy mennyire mellbe vág, amit mond, igyekezett kissé enyhíteni az erős szavakon: „Lehet, hogy egyszer elmegyünk Önökhöz.” Aztán szétváltak útjaink...

Nem, nem akarom őket meg- vagy elítélni. Hisz mindenki a maga boldogságának kovácsa. És lehet, hogy most nekik az tűnik fontosabbnak, hogy más nyelvű és kultúrájú emberekkel keressék a kapcsolatot, mert az nekik, legalább is így hiszik, kifizetődőbb... De a gondolataimnak nem tudtam parancsolni. Egyre dörömböltek a halántékomon, és azt mondogatták: Ne tagadd meg a gyökereidet! Mindenkinek vannak gyökerei. Vastagok vagy vékonyak, hosszúak vagy rövidek, de vannak. Neked is. És addig fognak létezni, amíg Te létezel. Ha lenézel a lábad alá, most, miközben ülsz vagy állsz, lábad alatt megtalálod vagy újra felfedezed őket...

Bele vagy gyökerezve egy népbe, egy családba, egy család-fába, amelynek életed végéig része, ága maradsz, még akkor is, ha a törzs vagy a többi ágak távol élnek Tőled. És ez a családfa belőled egy rész marad akkor is, ha azt hiszed, hogy elszakadhatsz tőle.

Bárki is vagy és bárhol is élsz, soha ne tagadd meg gyökereidet, soha ne szégyelld eredetedet, származásodat! Ereidben elődjeid vére csordogál: a szeretet és a boldogság, az áldás és a termékenység, az álmok és a valóság, az öröm és a bánat hírnöke, amely nemzedékről nemzedékre gazdagítani és megajándékozni akarja a világot mindazzal, ami benned szunnyad. Ha gyökereid betegek, imádkozz gyógyulásért! Addig ne nyugodj, míg meg nem gyógyítod őket!

Ha viszont egészségesek, akkor engedd, hogy kibontakozzanak és gyümölcsöt hozzanak rajtad, mások számára is! Ne akarj megválni gyökereidtől. Mert ha megválsz tőlük, akkor magadat sebezed meg a legjobban. Sőt, az is lehet, hogy egy egész életen át gyümölcstelen leszel...

Ezért azt mondom Neked: Ne tagadd meg gyökereidet!  Ne szégyelld eredetedet és származásodat!  Azokból – és csak azokból – fakad benned élet! Igazi, sajátos, összetéveszthetetlen, egyedi, boldog élet. Olyan, mint az anyanyelved!”

Ezt kívánja szeretettel, bizakodva a keresztény magyar kultúránkhoz való kitartásban, József atya

2016 / Július 01

Él-e az egyház?

Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta ezt az egyházmegye püspöke is, és odahelyezte az egyik legbuzgóbb papját, hogy felrázza a népet lelki tespedtségéből.

De sem az új pap személye, sem a buzgósága nem érdekelt senkit. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános elhatározta, hogy sorra végiglátogatja egyházközsége lakóit. Házról-házra, ajtóról-ajtóra kopogtatott, de mindenütt legfeljebb kimért udvariasságot kapott, kivéve, ahol méltatlankodtak is a zaklatásért. Az egyik helyen aztán a volt egyházközségi elnök is mondta kereken a nép véleményét, „az egyház itt már úgyis halott, senkinek nincs már szüksége se templomra, sem papra.

A szerencsétlen plébánost nagyon megérintették a kegyetlen szavak és a fejében egyre csak visszhangzottak. Éjszakákon át gondolkodott és imádkozott, mígnem kapott egy sugallatot, és nyomán találta meg a megoldást!

A következő héten a városka helyi lapjában fekete keretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános – egyetértésben a hajdani egyházközség tagjaival – szomorú szívvel közli, hogy a helybéli Szent Ferenc Egyházközség szenvedés után elhunyt. A gyászszertartást vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség terültén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán.

Az újságot mindenki megdöbbenéssel olvasta. Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdőn tekintettek egymásra az emberek: „Mi lesz most? Mi történik itt?” Ami aztán valóban történt, arról a helyi lap egyik fiatal tudósítója számolt be.

„Amint beléptem a zsúfolásig megtelt templomba, mindjárt feltűnt a virágokkal díszített oltár előtti ravatal. Egyszerű tölgyfából készült koporsó volt rajta, amelyet aranyozott kereszt díszített. Amikor a plébános 11-kor felment a szószékre, feszült csendben figyelték az atya néhány perces csendes imádságát. Ezután a népre nézett és így szólt:

Az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akik most egybegyűltek, valamennyien közölték velem és a magatartásukkal igazolták is, hogy egyházközségünk halott, és már reményt sem az újjáéledésére. Szeretném azonban, ha véleményüket megerősítve megadnák a halottnak az utolsó végtisztességet és elbúcsúznának tőle! Kérem, hogy valamennyien sorban menjenek el a koporsó mellett, és vessenek egy búcsú pillantást a benne nyugvó halottra. Ezt követően hagyják el a templomot a keleti kapun, én majd egymagam fogom elvégezni a gyászszertartást. Ha azonban akadna valaki Önök közül, aki kifelé menet elgondolkodik a látottak tragédiáján és megváltoztatja véleményét az egyházközség feltámadásának lehetőségéről, akkor kérem, hogy jöjjön vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlévőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani. Ennyi volt a plébános beszéde.

Ezután a pap a koporsóhoz lépett, gyászos komolysággal levette a fedelét és félreállt, a menet pedig lassan megindult. A sorban az utolsó én voltam – írta a tudósító. Így maradt elég idõm, hogy magam is elgondolkodjak a látvány lehetőségein. Vajon ki és mi az Egyház, és kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek valamikor? És vajon ki van a koporsóban? Bizonyára a megfeszített Krisztus vagy szobra, esetleg egy feszületet helyezett el a plébános, hogy szembesítsen vele benne nyugvó halottra. Közben láttam, hogy mindenki hasonlóképp zavartan lépked előre. Mintha mindenki félne beletekinteni a koporsóba. Bármi is legyen a látvány, úgy látszik hatott, mert megnyílt az északi kapu, és egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott állhattam a koporsó előtt, de alig mertem kinyitni szemem, hogy belenézzek. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész egyházat, nem Krisztust, nem a halott egyházközséget, hanem csak egyet láttam a halottak közül: tükörben magamat!”

 Jó pár hete egy cikkre lettem figyelmes a világhálón. Címe: Az utolsó szász – Eginald Schlattner üres templomban prédikál. A szászok Erdélyből történt kivándorlásának következményeit taglalja a cikkíró és bemutat egy evangélikus lelkészt, aki a címben említett szolgálatot teszi még mindig. A cikk kapcsán néha nekem is eszembe jutnak olyan helyzetek, amikor szórvány magyar közösségünknek szervezett vallási és kulturális programjaink iránt mutatott érdektelenséget tapasztalok. Pedig (legalább) elméletben az mindenkinek világos lehet, hogy a magyar lelkipásztori szolgálat a Rajna mentén és a Ruhr-vidéken nem magától értetődő szükségszerűség. Sok német egyházmegyében – bár ott is élnek szép számban magyarok – nem működtetnek anyanyelvi pasztorációt. Ezért úgy gondolom, hogy a jövőben van még mit bizonyítsunk ezen a téren… Szeretettel hívom tehát Önöket, hogy éljünk a lehetőségünkkel és élő közösséget alkossunk, amelyben Istennek és embernek kedve telik!

2014 / December 15

Fogadó- vagy istállótulajdonos?

Egy rabbi egyszer megkérdezte tanítványait: Hol lakik Isten? A tanonc gyerekek összedugták fejüket, hogy megfelelő választ adjanak mesterüknek. Az igazi válasz mégsem született meg. Erre a rabbi úgy fogalmazott: Isten ott lakik, ahol befogadják. Karácsony ünnepén Szent János evangéliumának bevezetőjében azt hallottuk, hogy az Ige övéihez jött, de övéi nem fogadták be. Bölcselkedhetnénk arról, hogy miért nem fogadják be az emberek Istent, vagy arról, hogy miért fogadják be? Gyakorlati életünkre nézve azonban célszerűbbnek tartom, ha átgondoljuk, mi is történt Betlehemben.

Az elmúlt évben a Lelkészség is sok programot ajánlott a magyar hívek számára. Volt, amire érdeklődéssel válaszoltak, de bizony sok jó ajánlat kihasználatlan maradt: talán az istálló is szállodává változott?Krisztus gyermekkorának evangéliumai egyöntetűen kijelentik, hogy Mária, József és a születendő gyermek számára nem volt hely a betlehemi fogadókban. Nem tudjuk, hogy hány szállója volt hajdanán Betlehemnek. Tény, hogy az Istengyermek egy istállóban jött világra. Egy fogadó, vagy szálloda és egy istálló között viszont nagy a különbség. Lehetnek egymáshoz közel is, mégis egész világok választják el őket egymástól, és a földrajzi távolság semmiben sem befolyásolja ezen világok terjedelmét. Tulajdonképpen szállodának mondható minden hely, helyzet és egyén, ahová/akihez Isten be akar térni, azonban nem fogadják be. Bizony gyakran bukkanunk ilyen helyekre manapság is: ott van például az öreg Európa – az Unió alapokmányában nem volt hely Isten számára. De ott vannak a parlamentek, az egyetemek, az üzletek, a hotelok és a kocsmák, az otthonok – és lehet, hogy néha a mi szívünk is, ahol nincs hely az Ő számára.

Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy Isten az időnk – és az idők – végén aszerint fog bennünket megítélni, hogy a szállodát át tudtuk-e alakítani istállóvá. De nem a luxusszállóknak kell nekirohannunk, hogy szétromboljuk őket, hanem a magunk szállodáján kell alakítanunk, míg élünk. Az istálló azt a helyet, azt a szívet jelképezi, ahol befogadják Istent. A mindennapi életben lehetünk tehát szálloda- vagy istállótulajdonosok is. A legnagyobb gond abban rejlik, hogy sokszor egyszerre akarjuk mind a kettőt. Karácsony döntés elé állít bennünket. Nem lehetünk hétköznap szállodatulajdonosok, vasárnap pedig istállótulajdonosok. Hétköznapi életünkből bizony sokszor kiszorul az Isten: fontosabb az üzletelés, terveink megvalósítása, egyéni érdekeink, szórakozásunk, pihenésünk, a jólét biztosítása. Vasárnap pedig, amikor egy leheletnyivel több időnk marad Istenre, egy kicsit Őt is beengedjük az életünkbe. De sokszor valóban „csak egy kicsit”, mert szívünk istállójának ajtaját zárva tartjuk. A fáradságos hét után már nincs erőnk (vagy néha kedvünk) igazán kitárulkozni. 

Betlehemi szállodatulajdonosokká válunk, akiknél nincs hely a születendő élet számára, akik nem veszik észre, hogy ajtajukon éppen Isten kopogtatott be. Lehet, hogy már csak a cégért kellene kidolgoztatni, nevünket ráírva felcsavarozni saját betlehemi szállodánk ajtaja fölé. Vagy mégsem?

Kívánom minden kedves közösségi Tagunknak, hogy az elkövetkező évben se a külsődleges felirattal bíbelődjenek. Egyszerűbb kinyitni az ajtót, nem kell hozzá sem szerszám, sem reklámszakember, sem kirívó felirat. Isten cégtábla nélkül is megtalálja szívünk szereteben megnyílt, befogadó ajtaját. 

Ezt kívánja Önöknek szeretettel: József atya

2014. december

2014 / Július 01

A csíksomlyói barátok és a rendfenntartó seregek

Hogy kerül a csizma az asztalra? – kérdezheti rögtön e furcsa cím láttán a tisztelt Olvasó. Nos úgy, hogy az utóbbi napok olvasmányai során teljesen váratlanul emlékezetem homlokterébe került Tamási Áron közismert regényciklusának, az ÁBEL-trilógiának egy – számomra legalábbis – nagyon időszerű „üzenetet” hordozó epizódja. A humorával magával ragadó, a farkaslaki székely szellemességtől mélyen átitatott, sziporkázó regényrészlet szerint Ábel aki a „rengetegben” és az „országban” lebonyolított kalandozásai után „Amerikát” is megjárja, a csíksomlyói „páter-gvargyián” (a ferences és a kapucinus kolostor három évre megválasztott vezetőjét hívják így) meglátogatása után azt álmodja, hogy a havasi „mező” – fenn a Hargitán – valóságos csatatérré változott, amelyen az általa vezetett barátpapok serege megütközött az ördögök hadával. „Ott álltam hát az élén a barátseregnek – idézek szószerint a regényből –, de nem is vesztegettem haszontalanul a drága időt, hanem kiadtam a parancsot, hogy lőni kell az ördögöket, ahogy csak lehet. Vitéz seregem lévén, olyan buzgón kezdett minden barát lőni, hogy imádkozni olyan buzgó-sággal nem is lehetséges. A golyók fütyöltek, a levegő füstölt és a bokrok párállottak. Az ördögök pedig irtózatosan bőgtek, amit én nem is csodálok. Sokáig tartott a harc és szüntelenül. Amikor aztán úgy gondoltam volna, hogy immár magnak sem maradt ördög, akkor elrendeltem, hogy bé kell szüntetni a lövést. A beállott csendben a levegő kitisztult lassan, és a bokrokról is felszállott a pára. A csoda azonban csak akkor érkezett el, mert látnunk kellett, hogy az írtásban (=kivágott erdőrészlet) nem fogytak el az ördögök, de sőt, százszor annyian voltak, mint az elején. Egy-egy bokorból nyolc-tíz-tizenkettő vigyorgott felénk. Azt hittem, hogy az ámulat mindjárt megöl, s gondolkozni kezdtem, hogy ezek miképpen tudának ilyen hirtelen felszaporodni.
Egyebet nem gondolhattam, csak egyedül azt, hogy lövés útján szaporodik az ördög. Erről bizonyosságot akarván szerezni, magam köré gyűjtöttem a jelesebb barátokat, s azt mondtam nekik, hogy most jól vigyázzanak, mert lőni fogok, vagyis ügyeljék meg, hogy a lövés mit eredményez. Aztán szemet ve(te)ttem az egyik ördögre, amelyik a legjobban látszott, s a legbátrabban vigyorgott, azt ügyesen megcéloztam, és a golyót a két szarva közé eresztettem.

– Kettő lett belőle!
– kiáltott az egyik barát.
– Nem belőle, hanem helyette!
– javította ki egy másik.
– Hát az nem mindegy? – kérdeztem. – Korántsem – felelte az illető barát –, mert ha belőle lett volna kettő, akkor a kettőben ő is tovább élne; márpedig én jól láttam, hogy őt magát örökre kioltotta a golyó. Nem volt kedvemre való, hogy ebben az eleven bajban a szőrszálat így hasogassa a barát, s azért ily szavakkal fordultam hozzá: – Akármit beszél, az eredmény mégis az, hogy az előbb csak egy ördög volt, most pedig kettő van.”

Sokattudó, többdiplomás doktorok és egyéb kultúremberek mindenféle magasröptű eszmefuttatását és filozofálását félretéve, pusztán e „józan paraszti bölcsességből” kiindulva is adódik mindannyiunk számára az első és továbbgondolkodásra késztető nagyon fontos tanulság: minden ördögből (vagy „helyett”?), amelyet a golyó ér, kettő lesz! Teljesen reménytelen vállalkozás tehát az EU egyes politikusainak az a követelése, hogy az amerikai katonák vonuljanak be újra Irakba és tegyenek igazságot a szunita és siita muzulmánok között. A regénybeli csíksomlyói barátok a történtek után rögtön tanácskozásra ültek össze, hogy mitévők legyenek: tovább „szaporítsák-e” az ördögöket, vagy hagyják mentire a dolgot. „Végre abban állapodtak meg – írja tovább Tamási –, hogy előbb térítőket küldenek az ördögök közé, s amikor azok ily módon megtérnek, és jó katolikusok lesznek, csak akkor fogják lőni őket, szaporítási célból.” A második nagy tanulságot már nem is vonom le –, úgymond – „egy az egyben” nem fogalmazom meg, hanem – az Irakban és Afganisztánban évek óta tartó krízishelyzet után és az ukrán válság láttán – teljesen az Olvasóra bízom. Kérem, ne mulassza el, s helyettem – legalább a maga számára – tegye meg.