Útravaló

2019 / Május 16

Él-e az egyház?

Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta ezt az egyházmegye püspöke is, és odahelyezte az egyik legbuzgóbb papját, hogy felrázza a népet lelki tespedtségéből.

 

De sem az új pap személye, sem a buzgósága nem érdekelt senkit. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános elhatározta, hogy sorra végiglátogatja egyházközsége lakóit. Házról-házra, ajtóról-ajtóra kopogtatott, de mindenütt legfeljebb kimért udvariasságot kapott, kivéve, ahol méltatlankodtak is a zaklatásért. Az egyik helyen aztán a volt egyházközségi elnök is mondta kereken a nép véleményét, „az egyház itt már úgyis halott, senkinek nincs már szüksége se templomra, sem papra.

 

A szerencsétlen plébánost nagyon megérintették a kegyetlen szavak és a fejében egyre csak visszhangzottak. Éjszakákon át gondolkodott és imádkozott, mígnem kapott egy sugallatot, és nyomán találta meg a megoldást!

 

A következő héten a városka helyi lapjában fekete keretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános – egyetértésben a hajdani egyházközség tagjaival – szomorú szívvel közli, hogy a helybéli Szent Ferenc Egyházközség szenvedés után elhunyt. A gyászszertartást vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség terültén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán.

 

Az újságot mindenki megdöbbenéssel olvasta. Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdőn tekintettek egymásra az emberek: „Mi lesz most? Mi történik itt?” Ami aztán valóban történt, arról a helyi lap egyik fiatal tudósítója számolt be.

 

 „Amint beléptem a zsúfolásig megtelt templomba, mindjárt feltűnt a virágokkal díszített oltár előtti ravatal. Egyszerű tölgyfából készült koporsó volt rajta, amelyet aranyozott kereszt díszített. Amikor a plébános 11-kor felment a szószékre, feszült csendben figyelték az atya néhány perces csendes imádságát. Ezután a népre nézett és így szólt:

Az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akik most egybegyűltek, valamennyien közölték velem és a magatartásukkal igazolták is, hogy egyházközségünk halott, és már reményt sem az újjáéledésére. Szeretném azonban, ha véleményüket megerősítve megadnák a halottnak az utolsó végtisztességet és elbúcsúznának tőle! Kérem, hogy valamennyien sorban menjenek el a koporsó mellett, és vessenek egy búcsú pillantást a benne nyugvó halottra. Ezt követően hagyják el a templomot a keleti kapun, én majd egymagam fogom elvégezni a gyászszertartást. Ha azonban akadna valaki Önök közül, aki kifelé menet elgondolkodik a látottak tragédiáján és megváltoztatja véleményét az egyházközség feltámadásának lehetőségéről, akkor kérem, hogy jöjjön vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlévőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani. Ennyi volt a plébános beszéde.

 

Ezután a pap a koporsóhoz lépett, gyászos komolysággal levette a fedelét és félreállt, a menet pedig lassan megindult. A sorban az utolsó én voltam – írta a tudósító. Így maradt elég idõm, hogy magam is elgondolkodjak a látvány lehetőségein. Vajon ki és mi az Egyház, és kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek valamikor? És vajon ki van a koporsóban? Bizonyára a megfeszített Krisztus vagy szobra, esetleg egy feszületet helyezett el a plébános, hogy szembesítsen vele benne nyugvó halottra. Közben láttam, hogy mindenki hasonlóképp zavartan lépked előre. Mintha mindenki félne beletekinteni a koporsóba. Bármi is legyen a látvány, úgy látszik hatott, mert megnyílt az északi kapu, és egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott állhattam a koporsó előtt, de alig mertem kinyitni szemem, hogy belenézzek. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész egyházat, nem Krisztust, nem a halott egyházközséget, hanem csak egyet láttam a halottak közül: tükörben magamat!”

 

 

Jó pár hete egy cikkre lettem figyelmes a világhálón. Címe: Az utolsó szász – Eginald Schlattner üres templomban prédikál. A szászok Erdélyből történt kivándorlásának következményeit taglalja a cikkíró és bemutat egy evangélikus lelkészt, aki a címben említett szolgálatot teszi még mindig. A cikk kapcsán néha nekem is eszembe jutnak olyan helyzetek, amikor szórvány magyar közösségünknek szervezett vallási és kulturális programjaink iránt mutatott érdektelenséget tapasztalok. Pedig (legalább) elméletben az mindenkinek világos lehet, hogy a magyar lelkipásztori szolgálat a Rajna mentén és a Ruhr-vidéken nem magától értetődő szükségszerűség. Sok német egyházmegyében – bár ott is élnek szép számban magyarok – nem működtetnek anyanyelvi pasztorációt. Ezért úgy gondolom, hogy a jövőben van még mit bizonyítsunk ezen a téren… Szeretettel hívom tehát Önöket, hogy éljünk a lehetőségünkkel és élő közösséget alkossunk, amelyben Istennek és embernek kedve telik!

2019 / Május 15

A csíksomlyói barátok és a rendfenntartó seregek

Hogy kerül a csizma az asztalra? – kérdezheti rögtön e furcsa cím láttán a tisztelt Olvasó. Nos úgy, hogy az utóbbi napok olvasmányai során teljesen váratlanul emlékezetem homlokterébe került Tamási Áron közismert regényciklusának, az ÁBEL-trilógiának egy – számomra legalábbis – nagyon időszerű „üzenetet” hordozó epizódja. A humorával magával ragadó, a farkaslaki székely szellemességtől mélyen átitatott, sziporkázó regényrészlet szerint Ábel aki a „rengetegben” és az „országban” lebonyolított kalandozásai után „Amerikát” is megjárja, a csíksomlyói „páter-gvargyián” (a ferences és a kapucinus kolostor három évre megválasztott vezetőjét hívják így) meglátogatása után azt álmodja, hogy a havasi „mező” – fenn a Hargitán – valóságos csatatérré változott, amelyen az általa vezetett barátpapok serege megütközött az ördögök hadával. „Ott álltam hát az élén a barátseregnek – idézek szószerint a regényből –, de nem is vesztegettem haszontalanul a drága időt, hanem kiadtam a parancsot, hogy lőni kell az ördögöket, ahogy csak lehet. Vitéz seregem lévén, olyan buzgón kezdett minden barát lőni, hogy imádkozni olyan buzgó-sággal nem is lehetséges. A golyók fütyöltek, a levegő füstölt és a bokrok párállottak. Az ördögök pedig irtózatosan bőgtek, amit én nem is csodálok. Sokáig tartott a harc és szüntelenül. Amikor aztán úgy gondoltam volna, hogy immár magnak sem maradt ördög, akkor elrendeltem, hogy bé kell szüntetni a lövést. A beállott csendben a levegő kitisztult lassan, és a bokrokról is felszállott a pára. A csoda azonban csak akkor érkezett el, mert látnunk kellett, hogy az írtásban (=kivágott erdőrészlet) nem fogytak el az ördögök, de sőt, százszor annyian voltak, mint az elején. Egy-egy bokorból nyolc-tíz-tizenkettő vigyorgott felénk. Azt hittem, hogy az ámulat mindjárt megöl, s gondolkozni kezdtem, hogy ezek miképpen tudának ilyen hirtelen felszaporodni.
Egyebet nem gondolhattam, csak egyedül azt, hogy lövés útján szaporodik az ördög. Erről bizonyosságot akarván szerezni, magam köré gyűjtöttem a jelesebb barátokat, s azt mondtam nekik, hogy most jól vigyázzanak, mert lőni fogok, vagyis ügyeljék meg, hogy a lövés mit eredményez. Aztán szemet ve(te)ttem az egyik ördögre, amelyik a legjobban látszott, s a legbátrabban vigyorgott, azt ügyesen megcéloztam, és a golyót a két szarva közé eresztettem.

– Kettő lett belőle!
– kiáltott az egyik barát.
– Nem belőle, hanem helyette!
– javította ki egy másik.
– Hát az nem mindegy? – kérdeztem. – Korántsem – felelte az illető barát –, mert ha belőle lett volna kettő, akkor a kettőben ő is tovább élne; márpedig én jól láttam, hogy őt magát örökre kioltotta a golyó. Nem volt kedvemre való, hogy ebben az eleven bajban a szőrszálat így hasogassa a barát, s azért ily szavakkal fordultam hozzá: – Akármit beszél, az eredmény mégis az, hogy az előbb csak egy ördög volt, most pedig kettő van.”

Sokattudó, többdiplomás doktorok és egyéb kultúremberek mindenféle magasröptű eszmefuttatását és filozofálását félretéve, pusztán e „józan paraszti bölcsességből” kiindulva is adódik mindannyiunk számára az első és továbbgondolkodásra késztető nagyon fontos tanulság: minden ördögből (vagy „helyett”?), amelyet a golyó ér, kettő lesz! Teljesen reménytelen vállalkozás tehát az EU egyes politikusainak az a követelése, hogy az amerikai katonák vonuljanak be újra Irakba és tegyenek igazságot a szunita és siita muzulmánok között. A regénybeli csíksomlyói barátok a történtek után rögtön tanácskozásra ültek össze, hogy mitévők legyenek: tovább „szaporítsák-e” az ördögöket, vagy hagyják mentire a dolgot. „Végre abban állapodtak meg – írja tovább Tamási –, hogy előbb térítőket küldenek az ördögök közé, s amikor azok ily módon megtérnek, és jó katolikusok lesznek, csak akkor fogják lőni őket, szaporítási célból.” A második nagy tanulságot már nem is vonom le –, úgymond – „egy az egyben” nem fogalmazom meg, hanem – az Irakban és Afganisztánban évek óta tartó krízishelyzet után és az ukrán válság láttán – teljesen az Olvasóra bízom. Kérem, ne mulassza el, s helyettem – legalább a maga számára – tegye meg.

2014 / December 16

Fogadó- vagy istállótulajdonos?

Egy rabbi egyszer megkérdezte tanítványait: Hol lakik Isten? A tanonc gyerekek összedugták fejüket, hogy megfelelő választ adjanak mesterüknek. Az igazi válasz mégsem született meg. Erre a rabbi úgy fogalmazott: Isten ott lakik, ahol befogadják. Karácsony ünnepén Szent János evangéliumának bevezetőjében azt hallottuk, hogy az Ige övéihez jött, de övéi nem fogadták be. Bölcselkedhetnénk arról, hogy miért nem fogadják be az emberek Istent, vagy arról, hogy miért fogadják be? Gyakorlati életünkre nézve azonban célszerűbbnek tartom, ha átgondoljuk, mi is történt Betlehemben.

Az elmúlt évben a Lelkészség is sok programot ajánlott a magyar hívek számára. Volt, amire érdeklődéssel válaszoltak, de bizony sok jó ajánlat kihasználatlan maradt: talán az istálló is szállodává változott?Krisztus gyermekkorának evangéliumai egyöntetűen kijelentik, hogy Mária, József és a születendő gyermek számára nem volt hely a betlehemi fogadókban. Nem tudjuk, hogy hány szállója volt hajdanán Betlehemnek. Tény, hogy az Istengyermek egy istállóban jött világra. Egy fogadó, vagy szálloda és egy istálló között viszont nagy a különbség. Lehetnek egymáshoz közel is, mégis egész világok választják el őket egymástól, és a földrajzi távolság semmiben sem befolyásolja ezen világok terjedelmét. Tulajdonképpen szállodának mondható minden hely, helyzet és egyén, ahová/akihez Isten be akar térni, azonban nem fogadják be. Bizony gyakran bukkanunk ilyen helyekre manapság is: ott van például az öreg Európa – az Unió alapokmányában nem volt hely Isten számára. De ott vannak a parlamentek, az egyetemek, az üzletek, a hotelok és a kocsmák, az otthonok – és lehet, hogy néha a mi szívünk is, ahol nincs hely az Ő számára.

Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy Isten az időnk – és az idők – végén aszerint fog bennünket megítélni, hogy a szállodát át tudtuk-e alakítani istállóvá. De nem a luxusszállóknak kell nekirohannunk, hogy szétromboljuk őket, hanem a magunk szállodáján kell alakítanunk, míg élünk. Az istálló azt a helyet, azt a szívet jelképezi, ahol befogadják Istent. A mindennapi életben lehetünk tehát szálloda- vagy istállótulajdonosok is. A legnagyobb gond abban rejlik, hogy sokszor egyszerre akarjuk mind a kettőt. Karácsony döntés elé állít bennünket. Nem lehetünk hétköznap szállodatulajdonosok, vasárnap pedig istállótulajdonosok. Hétköznapi életünkből bizony sokszor kiszorul az Isten: fontosabb az üzletelés, terveink megvalósítása, egyéni érdekeink, szórakozásunk, pihenésünk, a jólét biztosítása. Vasárnap pedig, amikor egy leheletnyivel több időnk marad Istenre, egy kicsit Őt is beengedjük az életünkbe. De sokszor valóban „csak egy kicsit”, mert szívünk istállójának ajtaját zárva tartjuk. A fáradságos hét után már nincs erőnk (vagy néha kedvünk) igazán kitárulkozni. 

Betlehemi szállodatulajdonosokká válunk, akiknél nincs hely a születendő élet számára, akik nem veszik észre, hogy ajtajukon éppen Isten kopogtatott be. Lehet, hogy már csak a cégért kellene kidolgoztatni, nevünket ráírva felcsavarozni saját betlehemi szállodánk ajtaja fölé. Vagy mégsem?

Kívánom minden kedves közösségi Tagunknak, hogy az elkövetkező évben se a külsődleges felirattal bíbelődjenek. Egyszerűbb kinyitni az ajtót, nem kell hozzá sem szerszám, sem reklámszakember, sem kirívó felirat. Isten cégtábla nélkül is megtalálja szívünk szereteben megnyílt, befogadó ajtaját. 

Ezt kívánja Önöknek szeretettel: József atya

2014. december