Katholische Ungarische Gemeinde im Erzbistum Köln

Nemzetközi Katolikus Lelkipásztori Központ

Szentmisék és liturgiák:

Kérjük, figyelmesen olvassák el a kezdési időpontokat, mert azok eltér(het)nek a szokásos kezdési időpontoktól.

A szentmiséken való részvétel minden esetben előzetes regisztrációhoz kötött!

Regisztrálni a honlap nyitóoldalán lehet a szentmisét megelőző héten hétfőtől péntek este 22:00 óráig, 
a pontos név, lakcím és telefon megadásával.

A megadott biztonsági előírások miatt fontos az alábbi szempontok figyelembe vétele:

1. Minden templomban külön kijelölték a bejáratot és a kijáratot. Kövessük a kiírásokat.

2. Minden szentmise előtt legkésőbb 15 perccel meg kell érkezni, a szentmise megkezdése után a templomba már nem léphetünk be.

3. A maszkviselésre és a távolságtartásra az aktuális tartományi előírások és a helyi plébániák rendelkezései érvényesek. Kérjük, hogy ezeket, valamint a kijelölt ülőhelyek betartását vegyük komolyan. Ellenkező esetben súlyos anyagi büntetést róhat ki a rendészet nemcsak a Lelkészségre, hanem minden szentmisén résztvevőre is.

Akik egészségi állapotuk miatt nem tudnak részt venni a szentmisén,
azoknak továbbra is érvényes az online misehallgatás.
Ezért a vasárnap délelőtti szentmiséket igyekszünk a helyszínről közvetíteni.

A szentmisék szövegei és énekei letölthetők a liturgia fülre kattintva.


Szentmise

Előzetes regisztráció szükséges!

Szentmise

Előzetes regisztráció szükséges!

Szentmise

Előzetes regisztráció szükséges!

A KÉZBE ÁLDOZÁS LELKISÉGE 

Legyen szabad egy személyes történettel kezdenem 1992-ből: Budapesten történt, kisebb műtétnek kellett alávetnem magam. A beavatkozás előtti estén meglátogatott a kórházban a lelkiatyám, természetesen elhozta az Urat is erősítésnek. Szentmisén kívüli szentáldozásomra a liturgikus előírásoknak megfelelően került sor, egy aprócska mozzanat kivételével. Amikor az atya e szavakkal: „Krisztus teste”, felmutatta az Eucharisztiát, halkan hozzátette: „Kezedbe”. (Addig soha nem áldoztam kézbe, bár többször láttam ezt másoknál.) Ösztönszerűen engedelmeskedtem a bátorításnak, két kezemet egymásra helyezve. Néhány pillanatig szemléltem a tenyeremre helyezett Szentséget: rejtőzködésében is milyen áttetsző, milyen piciny és kiszolgáltatott, ő, aki a világot alkotta és megváltotta… Mekkora bizalma lehet az emberben, hogy így rendelkezésünkre bocsátja magát… Micsoda erő és kegyelem jár át engem, hogy ilyen közel van hozzám… Mekkora felelősség a tenyeremben hordozni Őt… Milyen magasra emel azzal, hogy ilyen kicsinnyé lesz értem… Megrendülten vettem magamhoz, a szakralitással való intenzív és némiképpen váratlan találkozás reflexiós témájává lett aztán a következő időszaknak, a lábadozásnak is.


Fel sem kellett ütnöm a Szentírást, mert mélyről bukkant föl bennem a János-evangélium prológusa: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakott” (Jn 1,14) – az evangéliumi vers nagyon személyesen feltárt előttem valamit, ami addig pusztán teológiai tudás volt. Nevezetesen azt, hogy a megtestesülés, a közöttünk lakás ezt az örökkévaló jelenlétet is magában foglalja. Az eucharisztikus jelenlét az Üdvözítő valamikori önkiüresítésének köztünk élő látható jele, nyoma. Azé a kenózisé, amelyről a Filippi levél himnusza énekel: „[Krisztus] nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, (…) Megalázta magát” (Fil 2,6–8). És amely azt is megénekli, hogy ezen az ürességen átragyog a dicsőség, „Isten felmagasztalta őt” (Fil 2,9).


De összeálltak bennem konkrétabb analógiák is: amint a Szűzanya védőn, szeretőn karjába fogta a reá bízott istengyermeket, úgy adatik meg nekem a kegyelem, hogy kezem arra a néhány pillanatra a Fiúisten hajléka, otthona lehessen. És ebben az összefüggésben tudatosult bennem nagyon személyes szinten, hogy erre – ahogy a szentáldozásra – soha, de soha nem vagyok méltó, hogy ez ingyen adatik, ez viszonozhatatlan ajándék.


Azóta szívesen fogadom kezembe az Urat szentáldozáskor, valahányszor csak lehetőségem van erre. Ha a nyelvre áldozáskor Isten transzcendenciája kerül előtérbe a liturgikus gesztusok révén, kézbe áldozáskor a közénk érkező, hozzánk lehajló, velünk azonosuló isteni irgalom kap fölemelő és bátorító szimbolikus kifejeződést. (Mindkét hangsúly érvényes, együtt, egy időben.)


A járványhelyzetben a szentáldozás módját érintő egyházi intézkedések – a kézbe áldozás gyakorlatának kötelezővé tétele a pandémia idejére – újra aktuálissá tették számomra ezt a hajdani tapasztalatot, és tél-túl találkoztam ellenhangokkal is: ezek szerint hitgyengeség vagy egyenesen bűn a világiaknak méltatlan kezükkel érinteniük a szentségi Jézust. Visszakövettem hát időben a gyakorlat alakulását. Az egyház- és liturgiatörténeti szakirodalomban az olvasható, hogy „a 9. századig nem volt szokásban a nyelvre (…) való áldozás”, a kézbe áldozás elmaradását pedig a változó mentalitás mellett (aminek következménye a szentséghez járulás megritkulása) az erősödő klerikalizálódáshoz köti a kutatás (pl. Dolhai Lajos: A kézbe áldoztatás története, Vigilia, 1999/3, 182.). Milyen lehetett hát az első évszázadok viszonyulása? A számos megnyilatkozás közül olvassunk el figyelmesen egyetlen, gyakran hivatkozott példát a 4. századi Jeruzsálemi Szent Cirill müsztagógikus katekéziséből: „Amikor odajárulsz, (…) egyik tenyered legyen a másik tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az áment. Elővigyázattal szenteld meg a szent test hozzáérintésével szemeidet, ügyelj rá, nehogy valamennyi is elmorzsolódjon belőle.” A szövegből jól kivehetően árad az eucharisztia iránti hódolat; amit pedig a szentáldozáshoz járuló hívő testtartására, gesztusaira vonatkozóan kér, az maga a méltóságteljes és gondos tiszteletadás. (Amikor először találkoztam e szöveggel, elámulva konstatáltam, hogy szinte ugyanazt a légkört árasztja, amit a magam első kézbe áldozásakor átéltem – pedig akkor fogalmam sem volt erről a passzusról.)


Szomorúan láttam viszont az utóbbi hetekben-hónapokban félkézbe fogadott és hosszan sétáltatott szentséget; volt, hogy akaratlanul is végig kellett néznem, ahogyan az áldozó a tenyeréből a maszkja alatt kotorászva veszi magához (vagy inkább gyömöszöli magába) Krisztus testét. Nem gondolom, hogy ez a csökkent hit vagy tiszteletlenség miatt lett volna így, sokkal inkább az új helyzet kiváltotta esetlenség vagy felkészítetlenség lehet az ok.


Jó volna, legalább jövő időben (akár katekézisek segítségével) rákészülni a kézbe áldozás lelkiségének közösségi elsajátítására, a kapcsolódó gesztusok jelentésének és jelentőségének tudatosítására. Ha a test- és kéztartásom, mozdulataim követik Szent Cirill fenti intelmét, akkor testem az összeszedettség és áhítat hordozója lesz, ami általában véve is a liturgia méltó végzésének záloga. Ehhez legyen kalauzunk Szent Benedek Regulája: tudván, hogy imádság közben „Isten és az ő angyalai színe előtt” állunk, vigyázzunk arra, hogy „szívünk megegyezzék szavunkkal” (RB 19.).


Megfontolásra:
1. Az elkövetkező időszakban figyeljek tudatosan az összeszedett testtartásra imádság és a szentmisén való részvétel idején, tudván, hogy „az egész test a lélek eszköze és kifejezője” (Romano Guardini: Örökmécs, Bp., 2000, A kéz c. fejezet).
2. Szentáldozás előtt emlékezzem Szent Cirill tanítására, hogy kezem az eljövendő Király trónja lehessen.


Gábor Csilla SSS
forrás: romkat.ro