„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítelek titeket!
(Mt 11,28)
Az imádság kétirányú folyamat: beszéd és hallgatás. Ha Isten szól hozzánk, mi hallgatjuk őt; ha mi beszélünk Istenhez, ő hallgat minket. Isten szívünk csendjében szól hozzánk, és mi hallgatunk rá. Azután teljes szívünkből szólunk Istenhez, és Isten hallgat minket. Szavainknak csak akkor van foganatja, ha szívünk mélyéből fakadnak.
Ha igazán akarunk imádkozni, először hallgatni kell megtanulnunk, mert a szív csendjében szólal meg az Isten. Nem csak a szánk némasága, hanem a szívünk csöndje is szükséges. Az imádságunk látja kárát, ha szívünkben nem uralkodik csönd. Minden kor és minden vallás elmélkedése és aszkézise a puszta, az erdő, a hegy csendjében és magányában keresi Istent. Időnként mindnyájunknak – közösségként is és egyénenként is – el kell merülnünk a csöndben és egyedül kell lennünk Istennel.
Egyedül lenni Istennel, nem könyvekben, gondolatokban, emlékeinkben, hanem megszabadulva mindentől Isten szerető közelségébe kerülni – csöndben, kiüresedésben, várakozóan, nyugalomban. Hallgatni csöndben, mert ha szíved teli van mindenféle zajjal, nem fogod meghallani Isten szavát. De ha szíved csöndjében meghallod az Istent, mindenhol hallani fogod őt.
(Teréz anya)
