Az Úr nékem pásztorom, ínséget nem kell látnom.
(Zsolt 23,1)
éheztem az emberek társaságát
és ti megosztottátok velem időtök kenyerét
szomjaztam megértő szavatokat és fületeket
és adtatok figyelmetek borából
fáztam az arctalan közömbös magányban
és aranyló emberi kapcsolatok ruhájába bújtattatok
múltam poros útjain erőtlenül magamban botorkáltam
és az élet eleven ösvényein jöttetek felém
hogy újra otthon legyek e változó világban
beteg voltam mert társaim sír nyelte el enyéimet az élet
és ti fölkerestetek szomorú dohos betegszobámban
kopott emlékeim börtönébe zárt reszkető lábam
csúfondáros korom
és ti megnyitottátok zárkám ajtaját
gyertek hát jöjjetek Isten választottai
mert most titeket az ő országában Atyám fog megáldani
(Sajgó Szabolcs: Áldás)
